Isten ott van, ahol az Élet tiszta.

S.T.N.

Két éve ilyenkor, nem is tudom leírni egész pontosan, hogy milyen állapotban voltam. Egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy az is Én voltam. Sőt, valójában egy teljesen másik ember volt az. Utáltam közösségbe menni, gyógyszereken éltem, semmihez sem volt kedvem, és egy gyomorbetegséggel, az un. reflux-szal is kezeltek. Ez egy viszonylag hétköznapi, savtúltengéssel kapcsolatos betegség, melyet gyógyszerrel könnyedén lehet kezelni. Nálam azonban nem volt ilyen egyszerű. Kb. 2008 elején kezdődtek a problémák, amiket egy átlagos 14 éves hallani sem akar, vagy nem is tud ilyenekről. Orvostól orvosig vittek a szüleim, próbáltak mindent megtenni a gyógyulásomért. Gyomortükrözésen és évekig elhúzódó gyógyszeres kezelésen is átestem, alig ehettem, vagy csinálhattam valamit. Nem értették az orvosok, hogy mi bajom lehet, de azt már tudtuk, hogy nem szervi elváltozás. Így, mi másra gyanakodhattak volna, mint a lelki, pszichológiai okokra.

Kiskoromban már több pszichológusnál jártam, próbáltunk mindenféle gyógyszert, csodabogyót, vitamint, életmódváltást. De egyik sem segített. Azután 2010-ben elkerültem egy pszichiáterhez, aki erős szorongást, hipochondriát (betegségektől való félelem) és pánikbetegséget diagnosztizált. Ismét gyógyszereket kaptam. Ekkor körülbelül napi 10 szem gyógyszert szedhettem a kiegészítőkkel, a gyomromra való gyógyszerekkel és a „dilibogyókkal” együtt. Szedtem Losecet, Pantoprazolt, Cerucalt, Motiliumot, Don-peridont a gyomromra. A pszichiátriai problémáim ellen eleinte csupán Remotiv extrával, Sedatif PC-vel, Frontinnal, majd mindezekkel együtt próbálkoztak, azonban ezek közül egyikkel sem javult az állapotom és az életkedvem. Elég súlyossá kezdett válni a pánikbetegségem.

Iskolát kellett váltanom, mert képtelen voltam behozni a rengeteg hiányzásomat. Kollégista voltam, így viszonylag nagy távon kellett utaznom, amit egyáltalán nem bírtam.

Kocsival hoztak-vittek minden alkalommal, és lassan már az 5-10 perces buszozások is óriási akadályt jelentettek. A 2010-es év februárjában átkerültem a másik iskolába, ahol még rosszabb volt a helyzet. Nem tudtam beilleszkedni, nem közeledett hozzám senki, és én se mertem. Pedig én sosem voltam ilyen. Rosszkedvű voltam, mindig egyedül kellett lennem, nem tudtam tanulni, és gyakori volt, hogy szünetekben, és itthon is sírtam, hogy én ezt nem bírom. Itt is felhalmozódott a hiányzás, nem tudtam magamat utolérni. Emiatt úgy döntöttünk, megismétlem a 10. tanévemet, és lentebb kérem magam egy osztállyal. A tanév utolsó 1 hónapjában szinte iskolában sem voltam, rengetegszer hazahoztak, mert buszozni ugye nem tudtam, rettegtem. Mindenkit távol akartam tartani magamtól, nem beszéltem senkivel. Még magamnak is féltem bevallani, mitől is félek. A gyomrom pedig egyre csak rosszabbodott.

Ekkortájt apukám kapott egy telefonszámot az egyik ismerősétől Tímeához. Hónapokkal előtte bejelentkeztünk hozzá, afféle utolsó reményként…

Bevallom először kicsit bizalmatlan voltam, hogyha ennyi orvos nem tudott meggyógyítani, akkor Ő hogyan fog? De nagyon vártam az első kezelést, kíváncsi voltam, és láttam még egy utolsó reménysugarat is a gyógyulásra. Ekkor kaptam egy új gyógyszert is, a Rexetint, melyet azóta is szedek, de kisebb adagban. Nyáron elmentünk hát „A Gyógyítóhoz”. Az első pár kezelés után kisebb dolgokat vettem észre magamon.

Eleinte még a kezelő szobájába is csak szüleim kíséretével mertem bemenni, és kint kellett hogy várjanak rám. Pár alkalom után azonban képes voltam egyedül ott maradni, és már ez hatalmas előrelépést jelentett számomra. Hihetetlen érzés volt, hogy meg tudtam tenni, és hogy elindultam egy úton!

Eltelt még jó pár kezelés, és észrevettük, hogy sokkal nyitottabb vagyok, jobb a kedvem is, és megteszek néha olyan dolgokat, amiket addig nem mertem.

Rengeteg dolgot le kellett küzdenem egyedül, néha erős félelem és sírás kíséretében. Felismertem, hogy milyen rosszul is voltam, és éreztem, hogy változnom kell, de azonnal! Folyamatosan jártam a kezelésekre, és egyre jobban lettem. Megszaporodtak a természetfeletti események is körülöttem egyes periódusokban, ami még inkább megerősítette bennem, hogy nekem ide kellett jönnöm a gyógyulás érdekében! Még a betegségem elején írtam egy 15 pontból álló listát, nehézségi sorrendben, hogy miket akarok / kell megcsinálnom. Olyanok szerepeltek rajta, hogy elmenni egyedül a boltba, menni 15 percet buszon kísérővel, kibírni egy napot nyugtató nélkül. Ami egy egészséges embernek mindennapos, nekem rettentő nagy kihívás volt. Szépen, lassan haladtam a pontokon sorba, és 2011. áprilisában végeztem a listával, megcsináltam a legnagyobb próbatételt ami rajta szerepelt: elmenni osztálykirándulásra ☺. Már naponta csak egyetlen egy gyógyszert szedek, a Rexetint. A gyomromra egyáltalán nem szedek semmit, de nagyon vigyázok az étrendemre.

Önfeledten járok iskolába, rengeteg barátom van, a jegyeim is javultak, a kedvem pedig az ellentéte a korábbinak. Minden megváltozott! Mára már szinte úgy élhetek, mint a korombeliek, ami nagyon jó érzés!

Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki segített végigvészelni ezt az időszakot. A családom, a barátaim és természetesen „A Gyógyító” Tímea! ☺