Mikor az Isten a világot alkotta minden teremtményének megszabta az életkorát. Elébe sorakoztak az állatok, elől ment a ló, mondja néki a Teremtő:
- Te ló, élsz negyven évig!
- Sok lesz nekem uram, engedj el belőle, hiszen akkor én már nem ló leszek csak gebe. Nem tudok már majd futni, meg kehesedek, cigány kézre kerülök!
Elengedett neki tizenöt évet az Úr. Ment utána a szamár, mondja neki:
- No, te füles élsz ötven esztendeig!
Megijedt a szamár, elkezdett siránkozni:
- Uram Teremtőm, ne adj oly sok időt, hiszen fiatal koromban is lusta vagyok. Mind csak ütnek-vernek, ne verjenek oly hosszú ideig!
Annak is elengedett tizenöt évet. Következett a kutya, így szólt hozzá a Teremtő:
- Te hűséges állat élsz huszonöt esztendőt!
Ez ijedt meg csak igazán:
- Uram ne büntess ily hosszú élettel! Hiszen ha megöregszem, nem kellek már senkinek, nem lesz kedvem a nyulat kergetni, kihullnak majd a fogaim, nem bírom majd a csontot rágni, a szőröm megfakul, a szemem csipás lesz, akárhová fekszem, mindenütt oldalba rúgnak, nem lesz kedvem ugatni sem, csak morgok. Kevesebbet adj Uram!
Annak is elengedett tíz évet. Aztán következett a majom:
- No te ugri-bugri, élsz ötven évet!
Az is azon kezdte, hogy nagyon sok lesz, mert ő rajta egész életen át nevetnek. Hát hogy ne nevessék olyan sokáig, elengedett neki tíz évet.

Ezek után aztán következett az ember. Úgy odatoppant a Teremtő elé, mint az önkéntes juhászbojtár a sorozóbizottság elé. Rá néz szelíden a Teremtő és így szól:
- Ember, élsz harminc évet!
Az ember meghökkent:
- Hogy mondtad Uram? Nem jól értettem…
- Ember, élsz harminc esztendeig!
- No de Uram az nekem kevés! Akkorra nekem már gyerekeim lesznek, ki neveli fel azokat?
Így szólt az Úr:
- Aki az ég madarait táplálja, a mezők virágait ruházza, nem felejtkezik el a te gyermekeidről sem.
- Ám Uram, én magam szeretném azokat nevelni! – szólt ismét az ember.
- Legyen meg a te akaratod! – válaszolta a Teremtő.
- Elkérted tőlem, neveld őket, a lónak nem kellett a tizenöt év, hát kell-e neked?
- Kell Uram! – válaszolta az ember.
- Rendben van, élj hát negyvenöt évig! – egyezett bele az Isten.
- Uram az kevés –szólt ismét az ember- fölnevelem őket és ne gyönyörködjem bennük?
- Itt van a szamárnak tizenöt éve, kell-e neked? – kérdezte az Úr.
- Kell, hogy ne kellene! – szólt az ember
- Nahát, élj akkor hatvan évet!
- Még az is kevés – méltatlankodott az ember - akkorra már unokáim lesznek, egyiknek ostort fonnék, a másiknak kiskocsit, babát csinálnék, adjál még hozzá Uram!
- No jól van hát, adok! - szólt az Isten.
- A kutyának nem kellett a tíz év, kell e neked?
- Nagyon jó lesz Uram! – válaszolta az ember.
- Hát élj hetven évet! Kell e még? – kérdezte az Úr
- Uram, pihenni is szeretnék a családom között!
- Legyen! Itt van a majomnak a tíz éve, élj nyolcvan évet. Kell e még?
- Uram, ha adsz jó, ha nem adsz, legyen a Te akaratod szerint – szólt végül az ember.

És most nézzük az életet. Harmincéves korig él az ember önmagának. Jó kedve van, örül az életnek, bírja a munkát. Harminc éves korára gyermekei vannak és azon veszi magát észre hogy nőnek a gyerekek, s mindig több kenyér és több ruha kell. Akkor nyakába veszi a lónak hámját, a ló tizenöt esztendejét és úgy dolgozik, mint egy ló. De már nem magának dolgozik, hanem a gyermekeinek, negyvenöt éves koráig. Akkor azt mondja: már kezdek fáradni, de mindegy, dolgozok tovább. Így nyakába a szamárnak a hámját teszi, tizenöt esztendejét és dolgozik tovább. Bár már lassabban, mint a ló, mert már a szamár tizenöt évét dolgozza hatvanéves koráig. Azután jön a kutya tíz éve. A haja megőszül, a foga kihull, a szeme csipás lesz, nem tetszik neki semmi sem, ő sem kell senkinek, mert csak mérgelődik, hogy ez sincs jól, az sincs jól. Nem így kellene csinálni, ha még bírna úgy dolgozni, mint azelőtt, vagyis morog, mint a vén kutya. Bárhová beül, mindenhol láb alatt van és ha nem is mondják a szemébe, de ezt gondolják a hozzátartozók: meddig hörög még itt, mikor döglik már meg?! Unják, mint a vén kutyát, mert a kutya életét éli hetven éves koráig. Hetventől nyolcvanig pedig a majom életét éli. Saját unokája is kineveti: nagyapa törölje meg az orrát szépen, nagyapa lepisilte a nadrágját, stb., ki-ki éli a majom életét nyolcvan éves koráig. Azon túl pedig igazán Isten kegyelméből él az ember.

Tehát meddig él az ember? Harminc esztendeig.

És ez könyörtelenül bekövetkezik mindenkinél, aki az öregkort megéli. Van ugyan kevés kivétel, de éppen a kivétel erősíti a szabályt.

Tiszta Szívből ajánlom megfontolásra fentieket:

* Simon Tímea Nóra * Fehér Magiszter, Diplomás Spirituális Gyógyító Mester